Egyszer fent, egyszer lent

Hogyan jut el valaki addig a pontig, hogy meg akarja fosztani magát az élettől? Hogy eldobja, mindazt, amije van? Vagy talán úgy érzi, hogy nincs semmije és épp ezért menekül bele a végbe?

Talán a kétségbeesés, a lelki terhek, a problémákkal való megküzdési képtelenség érzése....azt gondoljuk, hogy senkire sem számíthatunk, nem tudunk beszélni a gondjainkról, kívülállónak érezzük magunkat.

Gyomorfacsaró a gondolat, hogy valaha én is ezt éreztem... 19 éves voltam és nagyon szerelmes. Nehezen tudtam feldolgozni a megcsalást, amit ellenem követtek el. A családom felől sem éreztem, hogy komolyan veszik a fájdalmamat, bár talán a műmosoly mögé bújtam és a hamis derűvel takaróztam, mert tőlük is ezt láttam.

Sosem éreztem igazán, hogy megmutathatom a fájdalmamat, szomorúságomat, dühömet.

Akkor és ott megelégeltem a dolgot, elkezdtem a polcon lévő gyógyszerek között kutakodni... gondoltam, ha beveszek pár bogyót, végre megnyugvást találok.

Ma már nagyon is jól látom, hogy leginkább csak figyelemre vágytam. Mert úgy éreztem, hogy a számomra legfontosabb személyeket egyáltalán nem érdekli, hogy mi zajlik a lelkemben...de az is lehet, hogy nem tudták, hogyan lehet helyénvalóan kezelni egy ilyen helyzetet.

Azt mondják minden történésnek megvan a maga oka és rendje. Úgy érzem, hogy én még nem igazán találtam meg minden kirakós darabkát az én történetemből. Amikor azt hinnéd, hogy újból felfelé haladsz, de valahogy hirtelen egy kéz a semmiből mégis visszaránt. Annyi düh van bennem, annyi feszültség, szorongás. Már régóta ki akar törni, mint valami vulkán, de attól félek, hogy akkora láva lavina lenne, hogy mindent elégetne magam körül.

Annyira zavar ez a zene. Valójában minden zavar most, semmi sem tetszik. A napnak szikrázó sugara kukucskál be az ablakon, de valahogy ez sem érint meg. Nem érzem azt a melegséget, azt az örömöt. Annyira hiányzik az az élettel teliség, amire már talán nem is emlékszem, hogy milyen érzés is valójában.

Dehát elindultam ezen az úton és végig kell járnom. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Még csak a föld felszínét kapargatjuk, épphogy megérintette a szellő az arcomat, de máris égetőnek tűnik, száraznak, mintha a téli fagyban menetelnék teljes magányomban a nap utolsó sugaraival karöltve.

Minek kezdtem egyáltalán bele? Mégis mi a fene értelme van ennek? Rengetegszer felteszem magamnak ezt a kérdést és mindig csak az a válasz jön vissza rá, hogyha nem kezded el, akkor még a lehetőségét is megfosztod magadtól, hogy jobbá válj.

Viszont semmilyen garancia nincsen rá, hogy egyáltalán egy szemernyit is jobbá válok.

Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást.