Nem bűzlik eléggé? 

Még mindig azt mondom, hogy az újrakezdéshez rombolni kell. Azt, hogy a rombolást milyen mértékben kell megtennünk, az addigi életünk függvénye, és több tényező is befolyásolja.

Vegyük például a családi mintát. Ez az egyik legerősebb összetevője az építményünknek, hiszen a tanultak alapján alkotjuk meg "remekművünket". Olyan elemekkel fogunk dolgozni, építeni, melyekkel szüleink, az ő szüleik és nekik a szüleik tették és még sorolhatnám...

De mégis mi van akkor, ha úgy érzed, hogy az építményed nem elég stabil? Ha a belső hang azt súgja, hogy attól még, hogy ők így építkeztek, neked máshogy is lehet? Ezzel pedig senkit sem szeretnék degradálni, mert ha nekik így jó, megfelelő, rendben van. Ha nem megfelelő és nem változtatnak rajta, az is rendben van. Mindig megvan a lehetőség arra, hogy az ember a számára lehető legjobb döntést hozza meg és ennek fényében cselekedjen, viszont emellé nélkülözhetetlen a hajlandóság is.

Biztos vagyok benne, hogy nem egy ember van körülötted, akik hetek, hónapok, vagy akár évek óta ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, nem tudnak egyről a kettőre jutni. Nemes egyszerűséggel azért, mert nem hajlandóak döntést hozni. Olyan döntést, ami előre vinné őket. Általában kipanaszkodják magukat, mindent és mindenkit okolnak a saját helyzetükért, különböző kifogásokat hoznak fel, hogy miért nem lehet másképp. Ezzel a tényállással nyugtatva magukat, hogy ők bizony nem tehetnek az ég adta világon semmit. Így marad a langyos víz, ugyanazzal a keserű szájízzel nyakig a szarban... mert megszokott és kényelmes. Csak szar. Legyen ez egy régóta utált munkahely, egy boldogtalan párkapcsolat vagy egy egyoldalú barátság. Tudod, mi még a szép? Hogy a legtöbbször pontosan tudod, mi az, amit tenned kellene...

És mondhatnám, hogy nem lehet hibáztatni téged, hiszen ezt a mintát sajátítottad el, de nem tehetem. Hiszen nem vagy boldog a helyzetedben! Miért nem választod a boldogságot?!! Tudom, tudom, nem érdemlem meg, nem vagyok hozzá elég jó... de ezen már egy korábbi részben túllendültünk. Mindig van választás. Mindig megkapod magad köré azokat a segítőket, akikre éppen, aktuális helyzetben szükséged van. Az már más kérdés, hogy elfogadod-e? Elég bátor vagy-e belevágni valami másba, valami újba?

Én belevágtam. Rengeteget tanultam önmagamról, a külső körülmények olykor nehezítő tényezőnek ítélt lehetőségeiről. A múltamról, a családomról, a barátaimról, a párkapcsolataim minőségéről. Minden héten bizakodóan mentem a pszichológushoz és szorgalmasan készítettem el a házi feladatokat. Vártam a katarzist, a megoldó képletet, aminek segítségével minden tisztává és egyszerűvé válik. De valami még hiányzott.

Fentebb említettem a körülöttünk lévő segítőket, akik mindig ott vannak, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk és elvezetnek a megoldáshoz. Egy jó ismerősöm ajánlott egy kineziológust, aki neki is segített. Rögtön fel is hívtuk együtt. Korábban hallottam már a kineziológiáról, viszont fogalmam sem volt, hogy pontosan hogyan segíthet a gyógyulásomban, de hajlandó voltam lehetőséget adni a dolognak. És ez volt életem egyik legjobb döntése.