Jó vagy rossz? Nézőpont kérdése

Valahogy kezdtek összeállni a kis puzzle darabkák. Pontosabban én kezdtem el őket a helyükre tenni. Újra munkába tudtam állni, még a folyamatos tompa fájdalom ellenére is.

Tartottam a személyi edzéseket és a csoportos órákat. Imádtam a Dance aerobikot, végig táncoltuk az órát! Az az adrenalin löket, még akkor is, ha csak egy kis időre, de elfeledtette velem azt, hogy mivel küzdök.

A Stretching órák pedig mindig emlékeztettek arra, mennyire fontos néha kiszakadni a rohanó világból és elmélyedni önmagunkban.

Éreztem, hogy a fizikai vonal nem elég, mentálisan és lelkileg is meg kell támogatnom az egészségemet. Felkerestem egy pszichiátert, aki beutalt egy pszichológushoz. Így tudtam térítésmentesen igénybe venni a szolgáltatást, mert még nem voltam abban a helyzetben, hogy saját zsebből fizessem magamnak.

Kíváncsian vártam az első alkalmat. Örültem, hogy tudatosan elindultam a fejlődés útján. Egyáltalán nem volt kellemetlen, vagy ciki számomra efféle segítséget kérni. Bátorság volt részemről, hogy fel mertem vállalni a gyengeségeimet és nem utolsó sorban mertem segítséget is kérni evvel kapcsolatban. Önmagam egy jobb verziója akartam lenni! És hajlandó is voltam ezért alázatosan, mások szakmai tudását elfogadva dolgozni.

Jó érzés volt kibeszélni magamból azokat a dolgokat, melyeket már régóta cipeltem. És jó érzés volt az is, hogy mindenféle ítélkezés nélküli volt a hallgatóságom.

Ami leginkább nem tetszett, az az volt, hogy mindenféle számomra feleslegesnek ítélt gyógyszert akartak rám erőltetni. De nekem nem erre volt szükségem! Nem akartam, hogy leszedáljanak. Nem azért mentem oda, hogy kapjak valamit, amivel elviselhetőbb a lelki fájdalom, ami tompítja a nehezen elviselhető érzéseimet. Nem. Pont, hogy át akartam élni a fájdalmat. Átrágni magam minden egyes darabkáján, majd elégedett könnyedséggel elengedni.

De a helyzet csak egyre nehezebb lett. Kezdtem egyfajta rossz ómennek titulálni, hogy pszichológushoz járok, mert minden egyes alkalommal valami újabb velem történt negatív eseményről tudtam beszámolni, így avval kellett foglalkoznunk, nem pedig amiért én eredetileg odamentem.

Először, hogy úton vagyok a rák felé, illetve a CT eredményem sem volt túl rózsás. Találtak valamit a vékonybélen és mintavételre küldtek. Majd egy számomra váratlanul ért szakításról, aztán a munkám elvesztéséről, és ha ez még nem lett volna elég, a lakhatásomról, ami rezgő lécekre került. A családi "idillt" pedig inkább hagyjuk...

Így igen, talán nem lett volna meglepő, ha ennek dacára kiváltom a felírt recepteket, és beveszem a nekem szánt adagokat, hogy az idegrendszerem pihenő üzemmódba kapcsolhasson.

Mégha olyan is volt, mintha mezítláb lépkednék az égető parázson, miközben a lelkembe döfnek egy 60 cm-es kést és még meg is forgatják... nem azért, mert mártír szerepet öltöttem, hanem mert semmi értelmét nem láttam sem a tompításnak, sem pedig a késleltetésnek. Hiszen amíg nem dolgozom fel, addig ott marad, vagy a felszínen vagy jó mélyre taposva, de ott lesz. Többre becsültem a saját időmet, minthogy megkockáztassam ezt.

És tudod mit? Nem vagyok hálás a kínjaimért. Azért viszont igen, hogy mindezek ellenére milyen emberré váltam.