A meccsnek még nincs vége

Nagyon régen írtam már. Ha őszinte akarok lenni, semmi kedvem nem volt hozzá. Pontosabban, majdhogynem semmihez nem volt egyáltalán kedvem. Ez a Lyme-kór egy kibaszott nagy szívás. Megfűszerezve egy kis Hashimotóval és Crohn-nal pedig egészen pikáns egyveleget alkotnak.

Végre véget ért a 20 napos antibiotikum kúra. 20 napon keresztül kellett minden egyes nap szednem a Doxycyclint. Elmondhatatlanul boldog vagyok, és csak reménykedem benne, hogy egy hónap múlva az eredmények alapján nem kell újra megismételni...

Emlékszem, már az első nap, amikor elkezdtem szedni rázott a hideg...szédültem, hányingerem volt...gondoltam magamban, pár nap múlva biztosan javulni fog a helyzet, de nem így lett, sőt...

A gluténmentes étkezés óta lényegesebben jobban éreztem magam, de most ez sem számított. Olyan érzés volt, mint mikor megmászol egy meredek hegyet, és amikor végre a tetejére értél, nevetve visszalöknek a mélybe. Az antibioikumos kezelés harmadik napján teljesen kidőltem. Begyulladt a torkom is, köhögtem, majd napról napra visszatértek az emésztési problémák, néha rám tört a hányinger, mintha folyamatosan zsibongtak volna a fejemben, és az ízületeim is piszkosul elkezdtek nyílalni, a combomon pedig ekcémás kiütések jelentek meg. A bőröm és a hajam szárazsága kiábrándító volt, olykor pedig úgy elkezdtem viszketni, mint valami rühes dög. Azt hiszem, az ezek után elképzelhető, mennyire voltam motivált bármiben is, de ennek ellenére próbáltam erőt venni magamon, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A legfélelmetesebb az volt, amikor hirtelen megszédültem, majd görcsösen beszúrt a mellkasom. Nagyon megijedtem. Épp a mosdóban voltam a munkahelyemen, rátámaszkodtam a mosdókagylóra, és nem mertem sem előre, sem hátra megmoccanni, mert abban a pillanatban újra felbukkant a fájdalom. Aprókat tudtam csak lélegezni, jobb kezem a mellkasomra tapasztottam, mintha segítene. Legalább húsz percig eltartott az ominózus eset. Zsibbadt a bal karom, és az arcom bal oldala is. Mégis mi a fene történik velem??!!

Mivel a munkahelyemen voltam, próbáltam elsunnyogni az egészet, valójában kettős érzések kavarogtak bennem. Egyik részről az, hogy remélem rám talál valaki, másik részről pedig hogy erre ne derüljön fény. Utáltam, ha mások látták, hogy szenvedek, mindig is próbáltam leplezni a fájdalmamat. Visszagondolva ebben a helyzetben ez még nagyobb butaságnak tűnt. Végül rám találtak, ami nagy segítség volt számomra, lefektettek a kanapéra és próbáltam pihenni. A nagy ijedtségben elkezdtem sírni, persze ezt is csak akkor, amikor nem volt ott senki. Tényleg nem volt még elég? Nem is volt egy stresszes nap!!

Később végiggondolva, itt sem az aznap számított, hanem az előzmények. Február eleje óta a következő rendszerben működtem: 9-17-ig iroda, előtte néha 7-től személyi edzés, vagy infúzió, utána meg mindenképp személyi edzések általában este 9-ig, legjobb esetben pedig csak fél8-ig. Otthon tenni-venni, ó, bassza meg, főzni is kell, meg nem árt átgondolni a másnapot, hogy hogyan legyen a logisztika, előkészíteni a szükséges dolgokat... és a hétvége egyik napjának a fele is munkával telt. Mindezt legyengült immunrendszerrel, és egy igen erős antibiotikumos kezeléssel megspékelve. Igen. Azt hiszem, így lepergetve az eseményeket, nem meglepő, hogy a testem beintett.

Később, a sürgősségin derült ki, hogy az a pokoli fájdalom koszorúérgörcs volt.

Hogy mit csináltam ezután? Hát persze, hogy lelassítottam baszki! Három napig majdhogynem erőm sem volt felkelni, sokat aludtam, pihentem, éber állapotomban pedig festettem, kikapcsolódtam, ahogy jól esett, és közben mélyen magamba szálltam. A következő héten nem is tartottam edzéseket, visszavettem a tempóból.

Hogy mi lesz ezután, csakis rajtam múlik, de abban biztos vagyok, hogy ez a vágtázó tempó semmiképpen sem kifizetődő.

"A tétlenség gyengít, a gyakorlás erősít, a túlterhelés árt."

Sebastian Kneipp