A győzelem feltételei 

Egy gyógyíthatatlannak titulált betegség, ami csak tünetmentes állapotokat produkál? És ha inkább azt mondom, hogy azért produkálsz újbóli tüneteket, mert ugyanazt a megbetegítő életmódot folytatod, amiért ide jutottál?

Teljesen máshogy hangzik a két mondat. Miért? Mert az első már előre elkönyveli, hogy hiába is kapálózol, úgysem fogsz soha meggyógyulni, ergo bele kell törődnöd, hogy ez az állapot örök, és lényegében bármit is teszel, nem lesz hatásos, maximum csak kevésbé hatástalan. A külső körülmények áldozata vagy és pont.

És a második? A második a kezedbe helyezi a felelősséget. Azt a lehetőséget, hogy a változás, a változtatás csakis rajtad áll, annak függvénye, hogy mit teszel saját magadért. Mert Te szabod a saját határaidat, Te döntöd el, hogy mi az, ami még belefér, és Te szabod meg azt is, hogy kinek mit engedsz meg, és meddig tűröd, hogy baszogassanak. Mert fognak. Nem evvel van a probléma. Minden ott kezdődik, hogy nem állsz ki magadért, hogy nem jelzed, hogy ez nem volt fer, vagy azt, hogy ez a megjegyzés nem tetszett, mert evvel túllépték a személyiséghatárodat. Majd őrlődsz magadban. Tudat alatt is ezen kattogsz, esetleg még aludni sem tudsz igazán. A belső rezgéseid negatív módba kapcsolnak át, összeszorul a gyomrod, mert nem tudod megemészteni a dolgot. És milyen szép is a magyar nyelv. Megemészteni. És el is indítottad a folyamatot. Igen, Te voltál.

De térjünk vissza rá, hogy mi is az a személyiséghatár. Azt hiszem ez is égető probléma manapság, hogy nem vagyunk önazonosak. Nem tudjuk, hogy kik is vagyunk igazán, mi a szerepünk az életben, a családunkban, a párkapcsolatunkban, vagy azt, hogy arra vagyunk hivatottak, hogy boldogok legyünk és jól érezzük magunkat az életben, mert megtanultunk áldozat szerepben élni.

Igen ám, de ezeknek a kérdéseknek a válaszai, a felismerések nincsenek ingyen. Ezek legtöbbször változással járnak, az eddig felépített dolgok elengedésével, ami fájdalmas. Olykor pokolian fáj. És félelmetes, mert az eddigiektől nem megszokott. Sokszor inkább benne maradunk a biztonságos rosszban, minthogy megnéznénk, mit tartogat még számunkra az élet. Pillanatok, felismerések, melyek apró veszteségek is egyben. Fáj, mert kiderül, hogy valami nem úgy van, ahogyan azt eddig hitted. Fáj, mert csalódottnak érzed magad. Fáj, mert dühös vagy a világra, és magadra is, hogy ezt eddig miért nem vetted észre? De tudod mit? Jól van ez így. Ez is a tanulási folyamat része. A lényeg, hogy bátorsággal és kétség nélküli hittel állj fel, és menj tovább.

Az önazonos ember nem éli meg kihasználásnak, ha ad, mert tudja, mennyit adhat, és képes nemet is mondani, ha kell. Azért, mert megrajzolta a személyiséghatárait.