Hogyan szálltam szembe a Crohn-nal? 2. rész

"A szeretet lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy őt szeressék, és nem abban, hogy ő szeret." /Erich Fromm/

Nos, mostmár tisztában vagyunk vele, hogy az önazonosság a győzelem alapjául szolgál.

Nyugi, nem egy csettintésre fogod ezt megtanulni, sőt, ez egy folyamat. Úgy tudnám jellemezni, mint egy biztos alapokra épített ház, amit folyamatosan csinosítgatsz, felújítasz, az igényeidnek, szépérzékednek megfelelően alakítasz. A biztos alapon van a hangsúly.

Hogyan kezdődik ennek az építése? Rombolással, részekre bontással, darabokra cincálással, mélyre tekintéssel. Miért? Mert minden eddigi dolgot, amit a szőnyeg alá söpörtél, vagy mélyre elástál magadban, a felszínre kell hoznod. Annyira le kell csupaszítanod magad, hogy teljesen védtelen, sebezhető legyél. Mert ez az a pont, amikor semmi sem fedi el a valóságot, önmagaddal és a világgal kapcsolatban. Nem befolyásolnak az érzéseid, a gondolataid, a hiedelmeid. Az élet mindig jelzi számunkra, hogy mikor van itt az ideje lelépni, előre haladni, változtatni, csak nem hallgatunk rá. Nem akarunk hinni neki, mert azt hisszük, hogy mi majd megváltoztatjuk... és egyébként is kényelmes a megszokott, jól kiszámítható életünk, még annak ellenére is, ha ez sokszor már fizikai fájdalmakban nyilvánul meg, mert az előtte megjelenő apróbb jelzésekre fittyet sem hánytunk.

Megvan az az érzés, amikor szól az a kis hang a fejedben, hogy ezt nem kellene elvállalnod, megtenned, vagy igent mondani rá, de mégis rábeszéled magad? Na, ez az a hang.

És amikor többször is beleesel ugyanabba a hibába, mert reménykedsz, hogy most aztán tényleg más lesz a dolgok végkimenetele? Ugye ugye... én belementem újra, és újra... és kurvára rábasztam.

Nem az a gond, hogy reménykedünk valamiben, hanem hogy olyan változásban reménykedünk, ami soha a büdös életbe nem fog bekövetkezni, és csak fecséreljük a drága időnket és energiánkat a ragaszkodásunkkal, ahelyett, hogy elfogadnánk azt, amin változtatni nem lehet, megköszönnénk az eddigieket, majd levonva a konzekvenciát, haladnánk előre.

Valójában évekig csak nyeltem és nyeltem a dühömet, félelmemet, haragomat, és csalódottságomat. Meg akartam felelni egy olyan képnek, amit nem is én festettem magamról. Hagytam, hogy úgy színezzenek, ahogy csak akarnak. Közben pedig piszkosul utáltam magam amiatt, hogy átadtam az irányítást, és úgy tettem, mintha tetszene, hogy szürkére fessenek. Miért? Mert azt hittem, így majd szeretni fognak.

De valójában érdekel-e, hogy szeretnek? Már nem. Az érdekel, hogy én tudok-e szeretni?! Ki tudom-e fejezni a szeretetem önmagam és mások számára? Elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy szeressek? Mert ez a lényeg. És ez baromi felszabadító érzés.