Miért ragaszkodsz a szenvedéshez?

A saját felszabadításom előtt még egy elég hosszú, rögös, és fájdalmas utat kellett bejárnom. Olyan régóta tartottam már magamat rabszolgaságban, hogy teljesen megszoktam ezt az állapotot, és az volt a furcsa, és kényelmetlen, ha éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Igen, mert néha-néha már elő mertem venni azt a bizonyos kulcsot, és ki is nyitottam résnyire az ajtót. Én. Mert mindvégig az én kezemben volt a kulcs, de erre először rá kellett jönnöm. Majd miután rájöttem, minden erőmet össze kellett szednem, hogy használni is merjem, nem utolsósorban pedig bátorságot gyűjtenem, hogy végérvényesen eldobjam a picsába.

De ahhoz, hogy eljussak idáig, előbb le kellett bontanom az összes falat, amit valaha is magam köré építettem, és megjárnom a poklok poklát. Nem, nem egyesével szedtem le a téglákat, hanem egy bontógolyóval zúztam porrá mindent. Hogy miért így tettem? Nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert így még időm sem volt azon gondolkodni, hogy jaj, inkább mégis visszapakolom azokat a téglákat, mert félek, és nehogy aztán pokolian fájjon, és megsérüljek, és blablablaa...

Tudjátok a szokásos baromságok, amikor mindenféle és fajta kifogásokat felsorakoztatunk azért, hogy még véletlenül se lépjünk ki a komfortzónánk határának még csak a szélére sem, mert annyira, de annyira jó itt a megszokott posványos vízben üldögélni, mert erről legalább tudjuk, hogy milyen büdös. Na ezért. Nem akartam többé abban a sötét zugban élni, ha egyáltalán az életnek nevezhető, mert már nagyon szenvedtem.

És miért kellett nekem a változtatáshoz ez a betegség? Azért, mert még nem fájt eléggé. Nem fájt eléggé ahhoz, hogy változtassak.

Az első igazi nagy lépés azt hiszem az volt, amikor elvágtam azokat a szálakat az életemben, amik leginkább romboló hatással voltak a számomra. Hiába kapsz valakitől ajándékba egy tortaszeletet, ha utána folyton kiveri a kezedből?! Majd ha szóvá mered tenni, ő rögtön áldozat szerepbe vágja magát, hogy: "Hogy lehetsz ilyen, hiszed ezt tőlem kaptad!" címszóval. És ha én nem is kértem azt a kurva tortát, vágjak hozzá jó képet, mert ha nem, akkor még én vagyok a hálátlan bunkó?! Ennek az egésznek semmi értelme. Félreértés ne essék, szeretem a tortát, de a hívatlan vendégektől is kiráz a hideg, főleg, ha a váratlan belépő után még nekik áll feljebb, hogy nem készültem az érkezésükre. 

Lényeg a lényeg. Aki nem képes érdeklődni a másik igényei, szükségletei felől, csak a saját nótáját fújja, és kőbe vésve ragaszkodik a saját igazához, hát legyen. De nekem ilyen emberekre nincs szükségem.

A szenvedéshez való ragaszkodás, vagy nevezzük egyszerűen áldozat szerepnek, úgy gondolom, hogy nagyon gyakori jelenség. Nem is csoda, hiszen nagy valószínűséggel ezt a mintát hoztuk magunkkal, ebben nőttünk fel, ezt sajátítottuk el, és ezáltal ez tűnik a "normálisnak". Az ettől eltérő helyzetekben pedig nem érezzük otthon magunkat, amitől elkezünk szorongani, vagy félni, azt gondolni, hogy mi ehhez nem vagyunk elég jók, vagy hogy ezt meg sem érdemeljük, így inkább visszabújunk az ismerős csigaházba szenvedni a megszokott szorongásainktól.

Emlékszel az önszeretet részre? Igen, pontosan. Azért csinálod ezt magaddal, mert nem szereted magad eléggé. Mert nem tudod, hogyan szeresd önmagad. Úgy gondolod, nem vagy elég jó. Mihez nem vagy elég jó? És miért ne lennél az? Miért nem érdemled meg, hogy szeresd önmagad? Kinek a szavaival válaszoltad meg ezeket a kérdéseket?

Fogadok, hogy a füledben csengnek azok a negatív jelzők, melyeket számodra teljesen irreleváns emberek mondtak rólad. Nézd, ha olyan akarsz lenni, mint ők, rendben van, ez a te döntésed. De nem árt végig gondolnod előtte, hogy vajon te is ugyanazt a képet festenéd le magadról?

Szenvedni kell, ez az élet velejárója. Ez is a fejlődés, a változás lehetőségének kulcsát tartja a kezében. De itt is a mérték a mérvadó. Merülj el magadban, éld meg a fájdalmaidat, de legyen egy pont, ahol megálljt parancsolsz. Ne legyél az, aki annyira magába merül, hogy bele is fullad.