A gyász második fázisa: a harag

Érezted már azt, amikor velejedig hatolva utálsz mindent, és mindenkit? Amikor nem az a kérdéskör foglalkoztat, hogy miképp tudom megoldani, hanem a miért pont velem történt? Pedig az az igazság, hogy kurvára lényegtelen a miért. Nem az a fontos, hogy miért történt, hanem hogy mi történt, és hogy ezek után mi a következő lépés. És nem, nem a hátra lépés, hanem az előre!

Akárhányszor is próbáltam előre lépni, mindig visszarántottak. De most már tudom, hogy az is az én felelősségem volt, mert hagytam magam. Lényegében önszántamból vetettem magamat a mélybe újra és újra, majd pokolian éreztem magamat, amiért már megint a gödör alján fetrengek.

Kibaszottul dühös voltam, az egész világra haragudtam. Nem voltam hajlandó elfogadni, amin keresztül megyek, ami teljesen ellehetetlenített attól, hogy megoldás után kutassak, ami nem csak enyhíti, de segít véglegesen elköszönni a szenvedéseimtől. Talán nem is hittem benne igazán, hogy valaha is meggyógyulok, és megszabadulok az állandósult fájdalmaktól.

Még 3 alkalommal kerültem kórházba és már rutinszerűen tudtam, hogy mikor, milyen vizsgálatok következnek. Az pedig sosem volt kérdés, hogy a sürgősségin órákat tölt az ember. A fő probléma az volt, hogy beütött a covid, és azt mondták, hogy nem tükrözhetnek meg, így mindig hazaküldtek egy újabb recepttel a kezemben, mert véleményük szerint veszélyesebb lett volna befektetniük a kórházba. Úgy éreztem magam, mint valami kísérleti nyúl avval a sok gyógyszerrel. Lényegében egész nap csak feküdtem, és aludtam. Csak azért keltem ki az ágyból, hogy megetessem az állatokat vagy mosdóba menjek.

Amikor már annyira ki voltam száradva, hogy szét volt repedezve a bőr a kezeimen, magánorvoshoz fordultam. 7-8 kilót fogytam. Semmi erőm nem volt, folyamatosan fájt a hasam jobb oldalon, mintha egy hatalmas, gyulladt tégla lett volna benne, néha megspékelve késszúrás érzésekkel, görcsrohamokkal.

Sajnos a magánorvos sem tudott mit tenni, nem végezhette el a tükrözést, mert az állam a járványhelyzetre való tekintettel betiltotta ezt a vizsgálatot, a kiszáradás miatt beutalt a kórházba, hogy infúzióra tegyenek, és hogy elvégezzék a szükséges vizsgálatokat.

Irány a kórház, bepakolva, immáron felkészülve arra az esetre, hogy be kell feküdnöm. Felcsillant bennem a remény, hogy végre történik valami. Valami, ami legalább egy kicsit is enyhítheti a panaszaimat. Ugyanazok a vizsgálatok, hosszú várakozás, éjfél elmúlt. Kijött a doktornő, és közölte velem, hogy nem tartanának benn a járvány miatt, nagyobb biztonságban vagyok otthon. A kiszáradásra felírt valami port, amit folyadékban kell feloldani és a viszont látásra.

Besokalltam. Kipukkadt a remény lufi. Elegem volt abból, hogy ide-oda dobálnak, kísérleteznek velem, hogy mi lehet a bajom, de hónapok óta csak egyhelyben topogok. A folyamatos fájdalom is lefárasztott és csak ingerlékenyebbé tett. És abból is elegem volt, hogy úgy éreztem, ennek sohasem lesz már vége, hiszen több hónapja ugyanavval a fájdalommal küszködtem minden egyes nap minden percében, egy rahedli gyógyszert kipróbálva, amik nemhogy nem segítettek, de egy cseppet sem enyhítettek a problémámon!

Hívtam egy taxit és hazamentem. Kibontottam egy üveg bort, mit sem érdekelve, hogy milyen kellemetlenségeket fogok okozni magamnak. Elfáradtam. Nem akartam már gondolkodni, szerettem volna kikapcsolni az agyamat.

Elkezdtem még jobban rombolni a szervezetemet, olyan minden mindegy alapon. Úgy éreztem, hogy már nem is érdekel az égvilágon semmi. Nem vettem észre, hogy mennyi segítő kéz van körülöttem. Néztem, de nem láttam igazán. Csak azokra fókuszáltam, akik bántottak, belém rúgtak. Talán azért tettem így, mert pont olyan számomra fontos személyek tették ezt, akiktől nem ezt vártam.

De legbelül tudtam, hogy a gyógyulásomhoz vezető útra akkor térhetek rá, ha változtatok. És ez volt a legnehezebb, mert olyan emberekről volt szó, akik közel álltak a szívemhez. Viszont ők okozták a legnagyobb stresszt az életemben, és a legvalószínűbb, hogy szerintem még csak nem is sejtették, hogy az agresszív, megalázó viselkedésükkel mit váltottak ki bennem, mit okoztak nekem.

De az emberek annyit tudnak adni, amennyit kaptak, amit a családi mintájuk által hoztak. Lehet, hogy neked ez nem elég, de evvel sincsen semmi baj. Nem kell beletörődnöd abba, ami nem felel meg számodra. Hidd el, mindig megtalálod magad körül azokat az embereket,

akikkel építően tudtok hatni egymásra. Először döntsd el, mit akarsz, majd légy nyitott!

És akkor eljött az igazi mélypont. Zihálva, sírógörccsel pattantam be a kocsiba. Még csak fel sem tudtam dolgozni, hogy mégis mi történt?! Kiabálás, egy lépés felém. Érzem a csuklómon a szorítást... majd a lekezelő, gúnyos szavak még hangosabbá váltak.

Sosem értettem, miért kell minél hangosabban ordibálni a másikkal? Attól még nem fogja megérteni, sőt...

Elindultam, mert minél gyorsabban el akartam menekülni a helyszínről, de végül meg kellett állnom, mert alig kaptam levegőt, a könnyeimtől pedig nem láttam az utat. Pánikrohamom volt. Jó pár percre volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Mikor a pulzusom már a megfelelő tartományban volt, újra útnak indultam, de a szememet még mindig folyamatosan törölgetnem kellett.

Biztonságban sikerült hazaérnem, de a sírást egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Felértem az emeletre és még jobban kifakadtam. Tudjátok milyen érzés az, amikor szinte kiszakad a mellkasotok, annyira bőgtök? Fájt a lelkem, rettenetesen. Fáradt voltam, fáradt a sírástól és fáradt a fájdalomtól. Tehetetlennek éreztem magam, mert nem láttam a kiutat ebből a helyzetből. Nem volt elég a mélység, amiben éppen benne voltam, odasétáltam az erkélyen a korláthoz, és megfordult a fejemben, hogy milyen lenne, ha leugornék...

Majd hirtelen megjelent a cicám, és keservesen nyávogott. Akkor eszméltem fel, hogy mégis mi a büdös francot csinálok??!! Még jobban bőgtem, tomboltam, ordibáltam, több érzés kavargott egyszerre a lelkemben. Egy roncsnak éreztem magam.

Bennem volt egyszerre a csalódás, félelem, harag, szomorúság és reményvesztés.

Csalódtam, mert teljesen másképpen képzeltem el a történéseket, és így visszagondolva, nem kellett volna váratlanul érnie a dolognak. De nem hallgattam a kis hangra a fejemben, aki bőszen ellenkezett.

Féltem, mert nem tudtam hogyan kezelni az engem ért agresszív, ledegradáló hatásokat. Mindvégig magamban kerestem a hibát, én azt gondoltam, megérdemlem ezt a fajta viselkedést, és nem álltam ki magamért. Pedig ezt senki sem érdemli meg. Nem kell áldozatnak lenned!

Haragudtam, piszkosul dühös voltam. Elsősorban magamra, hogy elnyomtam a belső intuícióm. Hogy azt hittem, a döntésem pozitív irányba fogja terelni azt a helyzetet, amiről már több alkalommal is kiderült, hogy nem működik. És mérges voltam azokra is, akiknek hagytam, hogy megalázóan viselkedjenek velem szemben.

És végtelenül szomorú voltam. Annyira, hogy még az életbe vetett hitemet is elvesztettem. Olyan értelmetlennek és feleslegesnek tűnt minden a számomra. Visszatekintve, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a dolognak, mint amennyit az valójában érdemelt.

Aztán valamilyen oknál fogva letérdeltem az ágyhoz, összekulcsoltam a kezeimet és a könnyeimmel küszködve, a keserves sírásom közepette hangosan, akadozó hanggal, elmondtam Assisi Szent Ferenc imáját. Megkönnyebbültem és hirtelen kitisztult minden. Elhallgattam. Értelmet nyert a szenvedés, és tudtam, hogy innentől jön a felfelé vezető út. Éreztem, ahogy a lemenő Nap sugarai az arcomat simogatják és eszembe jutott, hogy mindig újból felkel a Nap. 

"Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen."