Beletörődés? Nem! Elfogadás? Ám legyen

Tény és való, hogy teljes mértékben megváltozott a helyzetről alkotott látásmódom. Talán úgy tudnám a leginkább kifejezni, hogy befejeztem a felesleges kapálózást és megadtam magam. Hagytam, hogy minden porcikámat áthassa ez az érzés és nem azért, mert beletörődtem, hiszen én sohasem lettem volna képes beletörődni abba, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, amikor nem is hiszek ebben! A betegség szótól pedig, mint már említettem, kiráz a hideg.

Nem. Pusztán csak elengedtem a makacsságot, dacot és elfogadtam, hogy van, amit nem tudok irányítani és nem is kell, hogy kontroláljam. Olyan dolgokra pazaroltam az energiám, mint a harag, félelem és az önostorozás, ahelyett, hogy észre vettem volna az apró szépségeket a napokban.

Valójában ez a tulajdonság még a betegségem kezdetén jellemző volt rám. Elég kitartó voltam, és a fájdalmak ellenére is pozitívan, jó kedélyűen mindig próbáltam úgy tenni, mintha a világon minden rendben lenne velem. De talán pont ez volt a baj, hogy hazudni akartam. El akartam nyomni, magamba tuszkoltam a nehéz, fájó érzéseimet és csak azt a felét akartam mutatni az arcomnak, aki mindig jókedvű és mosolyog.

Pedig teljesen rendben van, ha olykor eltörik a mécses, vagy szomorúnak, haragosnak érezzük magunkat és ezt megosztjuk a számunkra közel álló személlyel, személyekkel, mint ahogyan az is, ha a minket megbántó személyek számára jelezzük, hogy túllépték a határt.

Mostmár tudom, hogy az egészségem, a komfort érzésem az elsődleges szempont. És hogy nem csak azt kell kimondanom, ami bánt, hanem azt is, ami jó érzéssel tölt el. Te például könnyen ki tudod mondani azt a szót, hogy szeretlek?

Elfogadtam a fájdalmat, átéltem, éreztem minden egyes szegmensében, magamhoz öleltem, avval a különbség az eddigiekkel szemben, hogy már nem akartam beteg lenni. Teljesen átértékeltem a helyzetet és más szemszögből kezdtem látni. Úgy tekintettem a helyzetre, mint a megújulás lehetőségére.

Hogyan sikerült nézőpontot váltanom? Elkezdtem figyelni magam. Először csak azt, hogy adott szituációkban miként reagálok, majd mélyebbre ástam. A szituációkkal kapcsolatban feltörő érzéseimet is megvizsgáltam, majd végig gondoltam, hogy mi lehet az oka annak, hogy bizonyos helyzetekben kényelmetlenül, vagy olykor szorongva érzem magam.

Teljesen egyszerű oka volt. A családi minta. Hogyan is reagálnánk másképpen, ha más módot erre nem is tanultunk? A családunkat pedig emiatt nem hibáztathatjuk, hiszen ők is a legjobb tudásuk szerint cselekszenek. Ergo a másokra mutogatás helyett fel kell vállalnunk a felelősséget annak érdekében, hogy megadjuk magunknak a lehetőséget a változásra. Így, hogy vállaltam ezt a feladatot, nem is tudtam, mennyire közel kerültem a megoldáshoz.