Most jövök én!

Végre enyhült a covidos helyzet, és csodával határos módon sikerült bejutnom a számomra szükséges vizsgálatokra. Gyomor-és vastagbéltükrözés, MR... nos, azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mennyire kiszolgáltatottan és megalázóan éreztem magamat, az éhezésről nem is beszélve. Ez is döntő volt a számomra, hogy az ezekkel kapcsolatos érzéseket soha többé nem szeretném átélni, a vizsgálattal járó kellemetlenségekkel együtt. Majd megkaptam a Crohn címkét a homlokomra, újabb gyógyszer adagokkal.

Felcsillant megint egy pislákoló reménysugár, hátha ez majd tényleg segít, de már nem mertem beleélni magam, mert tartottam a csalódottság érzésétől. A doktor szerint, ha két hét után érzek enyhülést a fájdalmaimban, akkor hat a gyógyszer. Nos, valójában kurvára nem változott semmi. Viszont nem akartam feladni.

Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó több gyógyszerrel tömni magam. A természetes gyógymódok felé fordultam, hosszú palettáját kipróbálva kapszulák, olajok, vagy italok formájában. Volt köztük gyógyvíz, aloe vera italok, probiotikumok, algakivonatos kapszula, gyógygomba, tömjént, copaibát tartalmazó olajok, különböző vitamin-és ásványi anyagot tartalmazó étrendkiegészítők és még sorolhatnám. Csodák csodájára, ezen étrendkiegészítők közül voltak olyanok, melyek enyhülést hoztak a számomra, ennek pedig elmondhatatlanul örültem. Végre rendesen tudtam pihenni, kialudtam magam és el tudtam kezdeni a kevésbé megterhelő edzéseket.

Nagymértékben szántam időt a meditáció különböző formáira, amit később jóga gyakorlatokkal egészítettem ki a nagyobb séták mellett. Élveztem, hogy végre szabadabban tudok létezni, legfőképpen pedig azt, hogy végre csakis magamra figyeltem, arra koncentráltam, azokra a dolgokra szántam időt, amik feltöltöttek, boldogabbá tettek.

Már nem mástól vártam a segítséget, hanem a saját kezembe vettem az irányítást.

A jelenlegi állapottal ellentétben, a Crohn címkével való megbélyegzésem után lényegében az emberekkel való beszélgetések során már az elején leszögeztem, hogy mivel küzdök, főleg, ha valamilyen étkezéssel kapcsolatos program volt, majd viseltem a lesajnálkozó tekinteteket és egyéb megjegyzéseket. Előre féltem attól, hogy mit fogok tudni egyáltalán megenni a menüből, és annak lesz e bármilyen kellemetlen következménye. Azt pedig végképp nem akartam, hogy mások figyelemmel kísérjék a szenvedésemet.

Az áttörés pontja, amikor észrevettem, hogy már nem úgy beszélek a helyzetemről, mint akit sajnálni kellene, az szilveszter este történt egy beszélgetés során. Pedig nem volt túl rózsás a helyzetem, mert addigra túl voltam egy szakításon, a covid miatt elvesztettem a munkám és a lakhatásom is rezgő lécekre került. 

Tehát szilveszter. Egy téma kapcsán merültek fel komolyabb betegségek, majd megosztottam a jelenlévőkkel, hogy igen, nálam ez a helyzet, illetve egyéb komolyabb megoldásra váró egészségügyi feladat is felmerült, de majd megoldom. És lám, végre nem úgy néztek rám, mint valami leprásra, vagy úgy, mint aki pár hónapon belül elpatkol. Nagyon élveztem ezt a helyzetet, mert én irányítottam, és rájöttem, hogy valójában az élet bármely területére kivetíthetem ezt, csak tudnom kell, hogy mit is akarok. Átjárt a magabiztosság érzése. Nem harcoltam már, nem ellenáltam. Elfogadtam, hogy ezt az utat végig kell járnom, nincs mese. Ősszel felkerestem egy pszichológust, pszichiátert, majd a sors a kineziológia felé irányított, és milyen jól tette.